Negyvenhetedik fejezet

A Gósen földét megnyerik a Faraótól

„Elméne azért József és tudtára adá a Faraónak, és monda: az én atyám és atyámfiai, juhaikkal, barmaikkal és mindenökkel valamijök volt, ide jöttek Kanaán földéről; és most Gósen földén vannak. És vőn ötöt az ő testvérei közűl, és állítá őket a Faraó elé.”
(1Móz 47:1,2)

Ahogy illik, beszámol a fáraónak arról, ami az ő parancsára történt; így a fáraó megbizonyosodhat arról, hogy helyesen hajtották végre azt. Egy vezető azért ad egy parancsot egy beosztottnak, vagy alattvalónak, hogy azok közreműködésével végrehajtson egy nagyszabású tervet. Minden parancsa ennek a tervnek – a saját élettervének apró részletei. Így, mivel nem saját kezűleg hajtja azokat végre, tudnia kell, hogy az elméjében megszületett gondolat hogyan is működik a háromdimenziós Univerzumban. Hogyan befolyásolhatja tovább? A továbbgondolást is megvalósíthatja-e parancsaival? Mindenkinek vannak alattvalói, akik közreműködnek az elme által megtervezett gondolatrendszer kivitelezésében. Nekünk ezek az alattvalók a végtagok, és egyéb testrészek, állatok, növények; az Istennek pedig az angyalok, kérubok, szeráfok. Jézus Krisztusnak a Mennyei Királyok. helyes esetben az angyalok alattvalói a papok, varázslók, próféták; ezeké a földi királyok, katonák és társadalmi vezetők; ezeké a kereskedők; ezeké a dolgozók; a dolgozóké a rabszolgák, törvényen kívüliek, és a biotikai rendszer egyéb elemei. Mindenki a parancs rá vonatkozó részét hajtja végre. Napjainkra, már egy jó idő óta épp ez a rend borult fel; fenyegetve ezzel a teremtésmű egyensúlyát. Ezt kell visszaigazítani eredeti helyzetébe, és mindent Isten lábzsámolya elé helyezni.

„És monda a Faraó a József testvéreinek: mi a ti életmódotok? És mondának a Faraónak: juhpásztorok a te szolgáid, mi is, mint a mi atyáink. És mondának a Faraónak: azért jöttünk, hogy e földön tartózkodjunk, mert a te szolgáid barmainak nincs legelője, mivelhogy elhatalmazott az éhség Kanaán földén: hadd lakjanak azért most a te szolgáid Gósen földén.”
(1Móz 47:3,4)

Jóllehet, József azt tanácsolta (sőt parancsolta) testvéreinek, hogy egy kegyes hazugsággal hárítsák el magukról az egyiptomiak utálatát az életmódjuk miatt: ám ők mégis úgy gondolták, hogy őszinteséggel lényegesen többet érhetnek el. Ők kívül esnek József és a fáraó kapcsolatán, így jól láthatjuk, hogy őket csupán leghűbb szolgájára, Józsefre való tekintettel fogadja szívesen a fáraó. Így teljesen lényegtelen a foglalkozásuk, sokkal fontosabb a megbízhatóságuk; hogy a fáraó bizalmába kerülhessenek, és művelhessék Istenük útját. Józsefből most csupán a szolgai félelem szólt, midőn ily módon próbálta óvni családját az esetleges rosszindulatú megjegyzésektől, az egyiptomiak viselkedésétől. De az őszinteség általában jó eredményt szül – főleg, ha bölcs emberekkel szemben alkalmazzák. A hazugság az istentelenek kenyere, így legfeljebb velük szemben alkalmazható – ellenük, de a bölcsesség őszinteségből fakad. A fáraó nem vetette meg őket (hisz József is közülük való), csupán azért volt szüksége erre az információra, hogy tudja, hogyan lehetne segíteni rajtuk legeredményesebben, Józsefre való tekintettel, illetve, hogyan tudná őket beilleszteni saját államszervezetébe, államháztartásának igazgatásába. Ő ugyanis nem egyszerűen, mint vendégeket fogadta be a hébereket az országába, hanem, mint egy betelepült idegen – bár szívesen látott – népet, melyet hatékonyan be kell illesztenie országa vérkeringésébe, hogy ne saját népének, se neki kárt ne okozzanak, sőt, mindkét fél részéről előny származzék az új kapcsolatukból. Ezt híjuk ma diplomáciának.

„És szóla a Faraó Józsefnek, mondván: a te atyád és a te atyádfiai jöttek te hozzád. Égyiptom földe ímé előtted van; e föld legjobb részében telepítsd le a te atyádat és atyádfiait, lakozzanak a Gósen földén: ha pedig tudod, hogy vannak közöttök arra termett emberek, tedd azokat az én barmaim gondviselőivé.”
(1Móz 47:5,6)

Íme, a megnyilvánult cél: Józsefre való tekintettel nekik ajándékozza Egyiptom legjobb földjét, Gósent; szakképesítésük pedig alkalmassá teszi őket arra, hogy a királyi gazdaságban némelyek magas állást tölthessenek be.

Jákób a Faraó előtt

„Bevivé József Jákóbot is az ő atyját, és állítá őt a Faraó elé. És köszönté Jákób a Faraót. És monda a Faraó Jákóbnak: hány esztendős vagy? Monda, pedig Jákób a Faraónak: az én bujdosásom esztendeinek napjai száz harmincz esztendő; kevesek és nyomorúságosak voltak az én életem esztendeinek napjai, és nem érték el az én atyáim élete esztendeinek napjait, a meddig ők bujdostak. És megáldá Jákób a Faraót, és kiméne a Faraó elől.”
(1Móz 47:7-10)

József illő módon édesatyját is bemutatja urának, a fáraónak. A fáraó szinte úgy tekint rá, mint prófétára, mint az igaz Isten papjára. Ezt érzi Jákób is, mikor a saját Istene nevében áldást mond a fáraóra mindazért a jóért, mellyel fiát, Józsefet védelmezte, és útját igazgatta. Jákób tudta, hogy mindaz, ami itt történik, isteni intézkedés, mégis a fáraót áldás és köszönet illeti mindazért, hogy a számára idegen, ám mégis a legmagasságosabbként elismert Istennel ilyen hatékonyan együttműködik. Ha nem ismerné valamelyest ezt az istent, vagy kifejezetten magától idegen természetűnek ismerné; nyilván nem lett volna képes ilyen hatékonyan együttműködni Vele.

„Megtelepíté tehát József az ő atyját és atyjafiait, és ada nékik birtokot Égyiptom földén, annak a földnek legjobb részében a Rameszesz földén; amint megparancsolta vala a Faraó. És ellátja vala József az ő atyját és atyjafiait, és az ő atyjának egész házanépét kenyérrel, gyermekeik számához képest.”
(1Móz 47:11,12)

Itt egy új dolgot tanulhatunk, amely megváltoztatja jelen gazdasági helyzetünk lényegét. Gazdaságunk jelenleg pénz-alapú, és úgy működik, hogy a termelés arányában részesülünk a javadalmazásból. Ez aztán, még a szociális háló működésével együtt is gyakorlatilag a családfő munkaerejéhez köti az ellátást. József viszont ezt az ellátást a gyerekek számához, vagyis a lélekszámhoz igazítja – független attól, hogy a családfők milyen mértékben vesznek részt ennek a kenyérnek a megtermelésében.
Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a családban mindenki a saját tehetségéhez és erejéhez mérten igyekszik részt vállalni a munkában, hisz tisztában vannak azzal, hogy vannak másoknak is gyermekei, vagy olyan eltartottjai, akik már nem tudnak (fizikálisan) tenni ezért. Ez a hozzáállás teljes mértékben fedezi minden lélek szükségleteit egészséges korlátokon belül anélkül, hogy ezeket a javakat, vagy a munka eredményét számba vennék. Napjainkban a pénz-alapú gazdálkodás hátránya, hogy akik jogtalanul és lebukás nélkül az átlagosnál több pénzhez jutnak, azok további jogtalanságokat követnek, követhetnek el azért, hogy ezt a helyzetet felhasználva mások fölött ostoba és önérdekű, romboló jellegű uralmat gyakoroljanak. Virág kísérleti telepein az ilyen visszaélések már kiküszöbölhetők lesznek, a Paradicsomban pedig eredendően megszűnik; minthogy az eredetiben nem is volt.

Az égyiptomi szükség

„És kenyér nem vala az egész föld kerekségén, mert igen nagy vala az éhség, és elalélt vala Égyiptom földe, és a Kanaán földe az éhség miatt.”
(1Móz 47:13)

Említettük már, hogy a Biblia azt a területet öleli föl, amelyen játszódik: Mezopotámia, Szíria, a Jordán vidéke, az Arab-sivatag és Egyiptom. Tehát az, hogy ’a föld kerekségén nem volt kenyér’, nyilvánvalóan erre a területre korlátozódik (persze távolabbra is kiterjedhetett). Semmi sem bizonyítja, hogy ez nem terjedt ki tovább, más területekre is – főleg oda, ahol az urbanizáció létezik –, mint például Kína, India, Pakisztán… stb. jóllehet, hogy az éhség isteni intézkedés gyanánt volt, de bizonyára, bizonyos urbanizált népek negatív tetteinek hatására döntött így. Mai tudományos okoskodásként fogalmazhatunk úgy is, hogy ez az éhség végeredményben az Istennel szembeforduló világ negatív tettének egyik nagy kiterjedésű következménye.
A természeti katasztrófa csak akkor katasztrófa, ha az embernek okoz közvetlen életveszélyt, vagy bele is halnak némelyek. Ez nem azért van, mert a természet ellenünk fordult – az eddig is ugyanígy működött –, hanem azért, mert az ember figyelmen kívül hagyja a természet erőit, működését, vagy megfeledkezik ciklusairól; esetleg erőszakos beavatkozással megváltoztatja annak menetét; felelőtlenül figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a természet teljesen normális reakciója esetleg negatív módon fog visszahatni az emberre. Ekkor mondjuk, hogy a természet erői ellenünk fordultak, vagy ellenünk támadtak –, és ez a fönt levezetett gondolatmenet alapján igaz is. Oka volt rá; mi kényszerítettük rá. Ilyen kényszerítő erő többek között a mai emberi gazdálkodás is; a föld erőszakos művelése, az állatok hús-célú erőszakos nevelése, és a természet egyéb kincseinek erőszakos és fölösleges pénz-orientált túlbányászása.
Mivel azonban a természet törvényeit – többek között az öngyógyító mechanizmusát is – a Teremtő irányítja, megfelelő szellemi és lelki struktúráján keresztül, nyilvánvaló, hogy ezeket a katasztrófákat úgy éljük meg, mint Isten büntetését: minthogy az is. Így tehát nincs külön vallási és külön morális magyarázat rájuk: a kettő összefügg, sőt ugyanaz.

„József pedig mind összeszedé a pénzt, a mi találtatik vala Égyiptomnak és Kanaánnak földén a gabonáért, a melyet azok vesznek vala; és bévivé József a pénzt a Faraó házába.”
(1Móz 47:14)

Most figyeljük meg tehát, hogy József hogyan is használja föl bölcsen azt a gabonát, amelyet a bő-termő esztendőkben begyűjtött. Valójában saját urát, a fáraót teszi vele hatalmassá – még hatalmasabbá, mint eddig valaha is volt. Annyi pénzt halmoz a lábai elé, amennyit még sose látott, és nem is fog soha többé. De ez még kevés.

„És mikor elfogyott a pénz Égyiptom földéről is, Kanaán földéről is, egész Égyiptom Józsefhez méne, mondván: adj nékünk kenyeret, miért haljunk meg szemed láttára, azért hogy nincs pénz? És monda József: hozzátok ide barmaitokat, és adok néktek a ti barmaitokért, ha nincs pénz. És elvivék barmaikat Józsefhez, és ada nékik József kenyeret lovakért, juhokért, ökrökért és szamarakért: és eltartá őket abban az esztendőben kenyérrel az ő barmaik összeségéért.”
(1Móz 47:15-17)

Miután a pénzt begyűjtötte, és ura lábai elé helyezte, a fellelhető nyájakkal és csordákkal is ugyanezt tette. Érdemes továbbfigyelni a sorrendet, mert nagyon jól használható a Virág-rendszer ’b’-, ’c’-ügynöki szerkezetében, de felhasználható a kísérleti telepek munkájában, gazdaságot vezérlő programokként.

„Mikor pedig elmúlék az esztendő, menének hozzá a második esztendőben, és mondanak néki: nem titkolhatjuk el uramtól, hogy bizony elfogyott a pénz, és a barom-nyájak mind uramnál vannak, amint látja az én uram semmi sem maradt, csak testünk és földünk. Miért veszszünk el szemed láttára mind magunk, mind földünk? Végy meg minket és földünket kenyéren, és mi és a mi földünk szolgái leszünk a Faraónak; csak adj magot, hogy éljünk, s ne haljunk meg, és a föld ne pusztuljon el. Megvevé azért József egész Égyiptom földét a Faraó részére, mert az Égyiptombeliek mind eladák az ő földjöket, mivelhogy erőt vett vala rajtok az éhség. És a föld a Faraóé lőn.”
(1Móz 47:18-20)

Következő lépésben a földeket vásárolta meg József, amelyből eddig is éltek. Ezzel látszólag földönfutóvá tette őket. A valóságban azonban épp most állítja fel azt a rendet, amelynek segítségével biztonságosan eltarthatja őket, és életüket szervezetté teszi egy közös cél, egy paradicsomi ellátás megszervezése felé. Hisz az isteni cél megvalósításában nem lehetnek önálló emberek; mindenkinek egy pontosan felépített hierarchiai rend megfelelő pontjához kell tartoznia. Ez különbözteti meg a hierarchiát az anarchiától (amelyben most is élünk). Mindez persze csak úgy működött hatékonyan, ha a helyzetével senki sem él vissza; nem fordítja saját hasznára, hanem a keze alá beosztottak ellátását tartja szem előtt. Nos, József ezt teszi. Ennek csak mellékterméke, hogy ura egyre gazdagabb lesz, a nép pedig egyre biztonságosabban és céltudatosabban él.
Valami hasonlót próbált megvalósítani a szocialista és kommunista rendszer is, csak helytelen ideológiával, rossz irányú ismerettel kezdtek hozzá. Vezetői pedig szisztematikusan ostobák és felelőtlenek voltak, visszaéltek az elkért eredményekkel; így törvényszerűen összeomlott.

„A népet pedig egyik városból a másikba telepíté Égyiptom egyik határszélétől másik széléig.”
(1Móz 47:21)

Legvégül pedig a népet is kénye-kedve szerint használta föl. Természetesen nem a saját, hanem az ország valóságos érdekeit figyelembe véve. Ezzel, mintegy próbára is tette őket, hogy valóban hajlandók-e a fáraó rabszolgáiként együttműködni az államhatalommal. Volt viszont egy emberi réteg, amely fölött nem gyakorolhatott, nem is akart gyakorolni uralmat.

„Csak a papok földét nem vevé meg, mert a papoknak szabott részök vala a Faraótól és abból a szabott részből élnek vala, a mit nékik a Faraó ád vala; annak okáért, nem adák el az ő földjöket.”
(1Móz 47:22)

Jóllehet, József nem imádta azokat az isteneket, amelyeket ezek a papok szolgáltak, mégis tisztában volt Egyiptom államszervezetével. Ott még az ősi szisztéma uralkodott, amely valójában egy isteni királyságot is felépít. Persze ez a szerkezet már hanyatlóban volt az igaz Istennel való szembefordulásuk miatt. Viszont a struktúrája még mindig a legstabilabb, így a legtovább tartható. Mivel már nem az igaz Istent imádták, így a fáraó határozta meg a vallási struktúrát, s így ez a szerkezet állapította meg azokat az elveket és életviteli, viselkedési szabályokat, amelyek segítségével a fáraó és más állami tisztségviselők kormányozták az országot.
A Paradicsom elhagyását követő legősibb társadalmi szerkezet alapján az isteni kapcsolatteremtés a papság (sámán, varázsló, néző, vallásbíró, pásztor, próféta… stb.) dolga. Ők ezt az ideológiát a királyoknak, állami-, társadalmi tisztviselőknek és katonatiszteknek oktatják; akik igazgatják az ellátók, kereskedők munkáját; ők pedig a dolgoz és paraszti tömegek fölött gyakorolnak közvetlen hatalmat. A legalsó társadalmi réteg a társadalmon kívüliek (rabszolgák, hadizsákmányként szerzettek, bűnözők, bizonyos betegségben szenvedők és kitaszítottak). Az ő ellátásuk csak olyan mértékben célszerű, amennyiben hasznot hajtanak a társadalomnak, vagy valamely szabad embernek. (Ma a társadalmak vezetői alattvalóik 95-99%-át ilyeneknek tekintik.) ez egyben meghatározza számukra a Paradicsomba lépés előtti utolsó társadalmi fázis struktúráját. A belépés akkor következik be, amikor a legalsó réteg megszűnik, a gazdasági szabályozás és emberi magatartás alapelveinek hatására; a többi négy pedig értelemszerűen átalakul olyan funkciókká, amelyek a tökéletes rendet már szankció-mentesen képesek az isteni útmutatás szerint biztosítani. ehhez a Bibliában és más szent könyvekben még sok instrukciót találunk, és hosszú időbe telik, míg az komplex formát fog ölteni.

„És monda József a népnek: ímé megvettelek titeket a mai napon, és a ti földeteket a Faraónak. Ímhol számotokra a mag, vessétek be a földet. És takaráskor adjatok a Faraónak egy ötödrészt; négy rész, pedig legyen a tiétek, a mező bevetésére és éléstekre, mind magatoknak, mind házatok népének, és gyermekeiteknek eledelül.”
(1Móz 47:23,24)

Innen kezdve József hozzáfog, hogy tökéletes módon megszervezze a fáraó számára országának államszervezetét. Mindenkit a megfelelő helyre állít, mint ura tulajdonát, és meghatározza számukra teendőiket. Jóllehet, az ország isteneit is meghallgatja ez ügyben (természetesen azok papjai által), mégis a saját Istenének segítségével hajtja végre az előkészítő tervet. Maga a fáraó József Istenét jelölte ki arra, hogy az ország vérkeringését az Ő alapelvei szerint szervezzék. Mivel ebben az államszervezetben a fáraó nem csak király, de isten is; így a papság fölött bizonyos hatalma van. (Ez az oka az anarchiába fordulásnak.)

„És mondának: életünket megtartottad; hadd találjunk kegyelmet uram szemei előtt, és szolgái leszünk a Faraónak. És törvénynyé tevé azt József mind e mai napig Égyiptom földén, hogy a Faraóé az ötödrész, csak a papok földe, egyedűl az nem volt a Faraóé.”
(1Móz 47:25,26)

Érdekes megfigyelni, hogy a nép nem a fáraót vagy a papokat hibáztatja a katasztrófáért; mint manapság ez oly divatos. Tudomásul veszik, hogy azok az élet részei. Sőt inkább dicsérik a nagylelkűségét, amiért a katasztrófa ellenére életben tartotta a lakosságot, és megszervezte annak biztonságos életét.
Józsefnek az intézkedése (mivel isteni alapelvek szerint történt) nem egyszerűen egy lokális katasztrófa-helyzet kezelésének a része; hanem megközelítése egy hosszú távú isteni terv megvalósításának. A paradicsomi előkészületekbe úgy tudjuk hatékonyan bevonni az arra vágyókat, ha a fenti módon megszervezzük őket. Ez a mai szemszögből teljesen úgy fest, hogy a fáraó a Teremtőt jelképezi, József Jézus Krisztust, akit Atyja kinevezett, és felkent legfőbb Mennyei Királynak; a nép pedig a földi társadalom, amely részt fog venni ebben a munkában. Természetesen ez nem csupán gazdasági és társadalmi intézkedéseket foglal magában; hanem ideológiai tevékenységet is; szellemi munkát, oktató programot. Az egyiptomi éhség ugyanis napjaink igazság iránt megnyilvánuló éhségére utal, amit a Felkent a fent említett módon enyhít számunkra, és megszervez bennünket a túlélésre, és a paradicsomi rend helyreállítására. Ennek előkészületei folynak most. Ennek része ez a könyv is.

Jákób halála közeleg

„Lakozék azért Izráel Égyiptom földében a Gósen földén, és ott megöröködének, s megszaporodának és megsokasodának felette igen.”
(1Móz 47:27)

Csoda-e, hogy ilyen precíz intézkedés hatására Izrael népe ily viszonylagos jómódnak örvend. A Paradicsomból való elszakadás óta a jómód jelzője az, hogy egy nép elszaporodik (A Paradicsomban ez természetesen másként működik.). Így hát láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy Izrael elhagyta Kánaánt, Isten továbbra is megáldja őt. Annál is inkább, hisz tervével összhangban, egyik gyermekét az akkori világ szívében tudta, hogy ott hathatós előkészületeket tegyen terve további részéhez, illetve közreműködésével szembeállítsa, ezt a valójában már megítélt világot azzal a rendel, amely képes lesz a továbbiakban tükröt tartani romlottsága elé; s így biztos alapot találjon ahhoz, hogy önjelölt isteneit megbüntesse.

„Jákób pedig tizenhét esztendeig él vala Égyiptom földén, és Jákób élete esztendeinek napjai száz negyvenhét esztendő.”
(1Móz 47:28)

A száznegyvennégy is egy igen fontos szám a Biblia számmisztikájában. Ez tizenkettő a négyzeten. Tehát egy szervezeti rendszer megerősített változata, amely még nincs helyhez kötve. Az ő élte viszont 147 év; vagyis hárommal több, mint a bűvös 144. mintha életútjával némileg túllőtt volna a kijelölt célon. Jákób tizenkét fiút nemzett, de lányokat is. Az ő helyük még nem tisztázott az isteni királyságban. Mindazáltal az ő életútja fektette le azt az alapot, ideológiailag, amelyre majd épülni fog előbb a földi királyság, majd a nemzetközi keresztény társadalom; végül pedig a Mennyei Királyság, a Fenti Jeruzsálem.

„És elközelgetének Izráel halálának napjai, és hívatá az ő fiát, Józsefet, s monda néki: ha én te előtted kedves vagyok, kérlek, tedd a kezedet tomporom alá, és légy hozzám szeretettel és hűséggel: kérlek, ne temess el engem Égyiptomban. Midőn elaluszom az én atyáimmal, vígy ki engem Égyiptomból és temess el az ő sírjokba. És monda: én a te beszéded szerint cselekszem. És monda: esküdjél meg nékem! És megesküvék néki. És leborula Izráel az ágy fejére.”
(1Móz 47:29-31)

Megint találkozhatunk az ősi esketési módszerrel. Az atya írmagvára esketi meg őt (úgy szaporodjék az ő magva, hogy az esküt meg nem szegi. Ha megszegi: a leszármazottai elfogynak a földről). Itt az esküt kérő akarata a lényeges. Az esküt tevő – ha megszegi –, csak saját és családja érdekei ellen tesz: büntetése az ő haláluk. Ez a fajta esketés azonban magasabb dimenzióba emeli mindezt: az atya teljes leszármazási vonalát érinti, nem csak egyetlen szálat. Olyan ez, mint amikor úgy esküszik egy próféta, hogy: úgy éljen az Úr… hiszen, ha nem él, senki sem él.
Jákóbnak természetesen nagyon fontos ez a kérés, hiszen az ő dolga életében és halálában is Kánaán előkészítése Isten népe számára. Egyiptom csupán kitérő volt ebben. Vissza kell térnie. Már csak azért is, mert ott, Kánaán földjén (Mamré tölgyesében) van az a barlang és az a mező, amit annak idején Jehova már megszentelt, mint szolgái temetkezési helyét. Itt, Egyiptomban hol temethetnék őt el? Idegen istenek között? Itt nincs megszentelt hely, és nem is lehet, hisz ez soha nem lesz Izrael földje.